Épületfotózás II.

Megköszönve a rengeteg pozitív visszajelzést, ott folytatnám az épületek fényképezéséről szóló sorozatot, ahol az első résznél pontot raktam, és a felszerelés áttekintése után a kompozíció mélyebb és rendkívül elvont vizére eveznék. Nem szeretnék a kompozíció alapjaival, a harmadolással, a geometriával, a vonalakkal és a képi egyensúllyal foglalkozni, hiszen ez a téma jócskán túlmutatna e cikksorozat határain – inkább hasznos elméleti tippeket adnék az épületfényképezésre vetítve, illetve minden képnél jelzem a gyújtótávolságot és a használt érzékelő méretét is, hogy minél több támpont legyen a használatos technikával kapcsolatban (ám erről részletesen egy következő írásban lesz szó).

4. tévhit: az épület önmagában elég egy jó fényképhez

Az épületek világa vonalakból áll. Ezek a vonalak – egyenesek és görbék -, határozzák meg az építmény karakterét és volumenét, az épületről fényképet készítő pedig ezen vonalak közül azok mennyiségét és milyenségét választja ki. E vonalak felosztják a teret, a fotós feladata pedig ezeket a felosztásokat csoportosítani és kompozícióba foglalni.

Az épületfotózás kihívása elsősorban abban rejlik, hogy a fényképész hogyan és milyen eszközökkel tudja visszaadni, érzékeltetni a háromdimenziós teret a papír vagy a monitor sík felületén, illetve mennyire tudja érvényesíteni az építész akaratát a nézőre úgy, hogy utóbbi nincs (és talán soha nem is volt) jelen az épületben. Egy fotó komponálásakor alapvetően három eszközre támaszkodhatunk: a képkivágásra (mennyit mutatunk meg), a nézőpontra (hogyan mutatjuk meg) és a fényre (mivel mutatjuk meg). Mindhárom olyan alakformáló hatással van a térre, amellyel a normális és a meghökkentő közötti skálán könnyedén játszhatunk a méretekkel.

A képkivágás és a nézőpont megválasztása egy technikai korlátot is maga után húz, nevezetesen a helyes perspektíva fenntarthatóságát. Erről részletesen a következő cikkben lesz szó, most röviden elég annyit tudnunk, hogy a valóságban az egyenesek (leszámítva természetesen a piramisokat) nem tartanak össze, nem dőlnek és nem görbülnek meg, tehát már a kép elkészítése előtt gondoskodnunk kell arról, hogy a perspektíva helyes legyen, vagy legalábbis javítását ne tegyük lehetetlenné az utómunka során. Az első részben már jeleztem, hogy nem biztos, hogy mindig a nagylátószögű objektív a leghasznosabb társ, ha ezzel a téma köré sok felesleges tér kerül – igyekezzünk mindig olyan látószöget választani, amellyel a kivágás értelmezhető lesz – fejbentartva azt az alapvető kompozíciós irányelvet, hogy mindig igyekezzünk kitölteni a rendelkésre álló felületet -, ugyanakkor gondoljunk arra is, hogy a fényképet megtekintők – ha nem jártak még személyesen a helyszínen – fotónk alapján fogják az épület volumenét befogadni.

A fény, mint a fényképezés alapja, szintén egy elvont elem, amely nem csak befolyásolhatja az épület arányait azzal, hogy egyes részeket kiemel, másokat elrejt, de a megfelelő szögből érkező fények az anyagszerűséget, a textúrát is rendkívül jól érzékeltetik, amely egy építmény esszenciája is lehet – ilyen például a surlófény. Szintén a fénynél kell megemlékezni a színek és színkontraszt, valamint a tükröződések által létrehozott, több sík találkozásának játékosságáról.

A kompozíció megalkotásakor meg kell határoznunk, hogy ezeket az összetevőket milyen mennyiségben és minőségben kombináljuk, illetve a kép különböző részeit hová helyezzük el a rendelkezésre álló kivágásban úgy, hogy a képet néző személyt rávezessük a fotó elkészítésének okára és szándékára.

5. tévhit: az épületfotózás az épületről szól

Valójában tényleg az épületről szól, ám nem feltétlenül kell kizárólag az épületet fotóznunk ahhoz, hogy megmutathassuk azt.

A méret érzékeltetéséhez és a kép értelmezésében ugyanis, ha a fenti összetevők éppen nem kedveznének, létezik egy igen kedvelt eszköz is: a hamis téma. A hamis téma (sok helyen stuffage vagy magyarosan staffázs néven is ismert) olyan eleme a képnek, amely látszólag központi szerepet tölt be, de a fotós köré építhet egy egész architektúrát úgy, hogy a hamis téma ad a szerkezetnek értelmet.

A kép fő témája a tükröződésekből álló kuszaság, amely egy müncheni passzázs kávézója. A fotó önmagában üres lenne, ezért a képre komponáltam egy beszélgető párt. A kép 130mm-es gyújtótávolságra állított APS-C vázon készült.

Amikor elkezdtem a fényképezéssel ismerkedni, rengeteg tapasztaltabb fotóst kérdeztem meg, hogy mivel lehetne egy téma méretét érzékeltetni és éveken keresztül nem kaptam olyan választ, amely kielégítette volna kiváncsiságomat. Később azonban rájöttem, hogy egy téma méretét úgy lehet a legegyszerűbben meghatározni, ha a környezetében elhelyezünk egy mindenki számára ismerős méretű személyt vagy tárgyat: egy felnőtt ember magasságának vagy egy gépjármű méretének viszonylatában ugyanis – a helyesen megválasztott nézőponttal – bármilyen dimenziót definiálni tudunk.

A hamis téma azonban nem szükségszerűen élőlény vagy tárgy: lehet maga a fény is. A fénynek rendkívül erős hangulatfestő ereje van, amely önmagában is kialakíthatja a képi drámát. A fenti képen egyszerre van jelen egy párbeszédet folytató ember, mint a kép története, valamint a hangulatot megfestő fény. Sok esetben a néző számára nem mindig egyértelmű, hogy mit szeretnénk a képpel megmutatni, hogy mire összpontosul a figyelem: érdemes visszanyúlni a kompozíció elméleti alapjainak gyökeréhez, a vezérvonalakhoz. Ha kicsit a kompozíció oldaláról is megvizsgáljuk az előbbi képet, felfedezhetjük, hogy az alulról induló, szemet megvezető lépcsősor a rövidülés következtében háromszöget alkot a kép alsó széleivel, amelynek szimmetriatengelyében a hamis téma áll, ezért a néző nem kalandozik el mellette.

Az alábbi kép ugyanott készült, de más perspektívát és kivágást választottam: az erősen alulexponált képen kizárólag a fény a téma, amely így egy erős drámai hatást kelt. Mindkét fotót 28mm-es objektívvel készítettem APS-C vázon.

A hamis témát ugyanakkor remekül használhatjuk a kompozíció megalkotásában, hiszen csoportosító ereje van. Ha nagy képkivágással dolgozunk (nagylátószögű objektívet használunk), szerencsés, ha a teret logikai csoportokra osztjuk fel és ezek között valamilyen nyugvópontot vagy éppen feszültséget alakítunk ki: a kép egyik eleme lehet egy folyamatosan visszatérő forma, amit végigviszünk a kivágáson, eljutva a témáig, így akár egy történetet is elmesélhetünk kizárólag a megjelenítésre támaszkodva.

A fenti képen a formák viszik végig a néző szemét balról indulva vízszintesen a hamis témáig, amely a kép feszültségét adja, majd az egészet a visszatérő forma keretezi meg. A téma kifelé tekint a képből, így a lezáró keret miatt a jobb oldalra egy kifelé mutató plusz boltívet is komponálni kellett, hogy a keret ne akadályozza meg a téma kifelé irányuló tekintetét. A fotó 45mm-es gyújtótávolságú objektívvel készült APS-C vázon.

Ha szűkebb kivágást választunk egy részlet megragadásához, érdemes az épületet vagy annak környezetét olyan szemmel is megvizsgálni, hogy egy, a formák és / vagy színek kölcsönhatásából kialakítható logikai csoportot alkothassunk. A városok területrendezése általában szigorú figyelmet fordít arra, hogy egy-egy rész egységes legyen, így könnyen találhatunk olyan összecsengő formavilágot, amelyet a kivágás és a perspektíva segítségével egy képben megmutathatunk vagy amivel magát a témát keretbe foglalhatjuk. Utóbbi egy bevett kompozíciós eljárás, ismertebb nevén framing (keretezés). Alkalmazásakor azonban fordítsunk figyelmet arra, hogy a keret alacsonyabb prioritású legyen, mint a témánk, hiszen ekkor elveszítené szerepét.

A fenti képen a budapesti 1956-os emlékmű látható, a háttérben az Egeraat-irodaházzal. Önmagában mindkettő sokszor fotózott téma, de párosításukkal egy összecsengő formavilágú absztraktot hozhatunk létre. A fotó 300mm-es objektívvel készült APS-C vázon. Ugyanez a kép színkontraszt és megfelelő fények nélkül egyáltalán nem mutat (300mm-es objektívvel, kisfilmre készült felvétel):

Ezen a fényképen a zöldes drapériák jelentik a keretet: bár formában összecsengenek a vörös-arany függönyökkel, mégis színben és anyagukban is eltérők a kép többi részétől, ettől tompábban hatnak, mint a téma. A kép 10mm-es objektívvel készült APS-C vázon.

A kivágás ugyanakkor remekül használható arra is, hogy bizonyos elemeket közelebb vagy távolabb hozzunk egymáshoz. Emlékezzünk arra, hogy a nagylátószögű objektívek nyújtják és görbítik, míg a teleobjektívek összenyomják a teret: egy oszlopsor például teljesen mást mutat nagylátószögű- és teleobjektívvel megegyező képkivágás mellett, arról nem is beszélve, hogy a különböző gyújtótávolságú objektívekkel az egyszerűsítés (“a kevesebb több”) alapszabályát is könnyedén alkalmazhatjuk a fényképünkre. (Csak félve jegyzem meg, hogy a zavaró elemek eltávolítása – akár komponálással, akár utómunka során – nem mindig célravezető. Pár éve fotósorozatot készítettem a Loire menti kastélyokról, amikről sikerült mellőzni a túristákat: kellemes képeslapfotók lettek, de teljesen üresek és semmitmondóak.)

Megeshet, hogy egy, az épülethez köthető személyt (építészt, megrendelőt, stb) kell lefényképeznünk. Valójában ez már csak érintőlegesen tartozik az épületfényképezéshez, de éppen belefér az első részben említett, a lényegtől eltérő célú épületfotó kategóriájába. Ebben az esetben maga az épület válik a hamis témává. Célszerű ekkor úgy komponálni a képet, hogy az épület egy félreismerhetetlen részlete essen a háttérbe: ezt a részletet érdemes mindig a homlokzaton keresnünk, hiszen a legtöbb emberben ez a kép rögzül egy építményről.

Ha nem találunk megfelelő logikai csoportosítást, behatárolt keretek között magunk is befolyásolhatjuk a teret. Ilyen például az ingatlanfényképezésben használatos staging, amellyel a fotós a kivágást színpadi díszletként használva feldíszíti: egy gyertyafényes, megterített asztalra koncentráló fénykép, amelyen nem mellesleg látszik a teljes étkező, sokkal többet nyújt egy megfelelően bevilágított, korrektül megtervezett, de téma hiányától szenvedő képnél.

Absztrakt felvételek készítésénél ezt a csoportosítást tudatalatt oldjuk meg, hiszen az abszrakció során egy nagyobb egységet osztunk fel kisebb logikai elemekre, amelyek közül forma, szín és / vagy textúra alapján választjuk ki a témát. Az alábbi, a bécsi Ferryman című szobrot bemutató absztrakt 8mm-es gyújtótávolságú halszem-objektívvel készült APS-C vázon: egy kizárólag az alakzatok harmóniájára koncentráló műalkotásból kiválasztottam egy, az egészre jellemző részletet.

Láthatjuk, hogy a helyes kompozíció önmagában nem definiálható – az épület funkciója, az építész szándéka, a megrendelő szájíze, a fotós lehetőségei szerint ezer és ezer fényképet gyárthatunk akár ugyanarról az épületről is. Ha azonban kicsit megállunk, átadjuk magunkat az épületnek és visszaemlékezünk a fentiek közül pár gondolatra, egészen biztos, hogy ki tudjuk emelni az ezer és ezer fényképből azokat, amelyeket tökéletesen komponáltunk meg.

Folytatása következik…

A következő részben az elvont elmélet után visszatérünk a gyakorlathoz, és megmutatjuk, hogy milyen eszközökkel tudjuk a perspektívát megfelelően korrigálni a kattintás előtt és után.

(Fényképek: Csörge Szabolcs József. Minden jog fenntartva.)