Épületfotózás I.

A fényképészet összes ága közül talán az épületek fotózása a legképtelenebb vadhajtás, hiszen minden eszközünkkel arra kell törekednünk, hogy a három dimenziós teret megfelelően érzékeltessük egy kétdimenziós felületen. Ugyanakkor ez az egyik legmellőzöttebb terület is, pedig a törvényszerűségeinek és eszköztárának száma a portréfotózással vetekszik – a különböző fórumokon található épületfotók pedig azt sejtetik, hogy a fotósok tekintélyes része nem ismeri ezeket a szabályokat. Ehhez a kicsit elfeledett, de mindenképpen érdekes sportághoz szeretnék egy kis technikai útmutatót nyújtani a következő pár bejegyzéssel.

A megfelelő fegyvernem kiválasztása

Először érdemes eldönteni, hogy mit és hogyan szeretnénk fényképezni. Klasszikusan Lucien Hervé volt az első, aki elkezdte csoportosítani az épületek fényképezésének módjait, miszerint létezik valósághű ábrázolást nyújtó (dokumentáló), a lényegtől eltérő célú (vagy absztrakt) illetve az épület által keltett érzelmek bemutatására irányuló fotózás (ide tartozik a művészfotó és például a túrista emlékkép is). Mivel az utóbbi két kategória a legfinomabb megfogalmazásban is az elvont képalkotáshoz tartoznak és mert a dokumentációs célra készített fényképekkel lesz a legtöbb munkánk, ezért leginkább az első csoporttal szeretnék a továbbiakban foglalkozni – a témát bemutató első írás alkalmával rögtön néhány tévhitet szeretnék eloszlatni az épületfényképezéssel kapcsolatban.

Egy épület három megközelítésből: dokumentáló felvétel (“Trikolór”)

Egy épület három megközelítésből: a lényegtől eltérő célú felvétel (“Füstbe ment terv”)

Egy épület három megközelítésből: az épület által kiváltott érzelmeket közvetítő felvétel (“A demokrácia árnyéka”)

Bár az írásomnak nem tárgya a kivágás-szorzós és a teljes Leica kört rajzoló érzékelők összevetése, csupán széljegyzetként szeretném jelezni, hogy az említett gyújtótávolságok csökkentett méretű, APS-C érzékelővel szerelt fényképezőgépre vonatkoznak – full frame vázakon a 10-20mm-es objektívet könnyedén ki lehet váltani rendszerünktől függően Nikon 14mm-es fix, vagy Canon 16-35mm, 17-40mm-es zoom optikákkal. (A teljesség és a zűrzavar növelésének jegyében: az épületfényképezést klasszikusan nagyformátumú nyersanyagra való exponálással játszák, ám ma már a filmes fényképezés ebben a szegmensben (is) kihalófélben van.) A lényeg, hogy az általunk dokumentálási célra használt nagylátószögű objektív ne halszem legyen, hanem rektilineáris, tehát a vonalakat többé-kevésbé eredeti formájukban visszaadó rajzolattal rendelkező lencse.

1. tévhit: az épületeket csak nagylátószöggel lehet fényképezni

Akit a szuper-nagylátószögű optikák képi világa egyszer átcsábít az Erő sötét oldalára, az nehezen fog egy hosszabb gyújtótávolságú objektívet a gépére csavarni: pedig az épületfényképezés egyik alapja, hogy a teret alkotó elemeket (méretek, anyagok, felületek, fényhatások, stb.) jól elrendezve, megfelelően csoportosítva mutassuk meg a nézőknek. Egy üres tér közepén lévő objektumot fényképezhetünk a tér széléről is nagylátószöggel, ám ennek a veszélye az, hogy fotónk tárgya elvész a térben – ez kizárólag akkor kívánatos, ha fényképünk célja nem konkrétan az objektum, hanem az azt körbezáró környezet bemutatása. Ráadásul a közelről nagylátószöggel készített fotó – az optika vonalakat megnyújtó és görbítő tulajdonsága révén – torzabb képet fog adni, mintha azt távolabbról, nagyobb gyújtótávolságú objektívvel komponáltuk volna.

Hatásnak érdekes, de az épület szempontjából kevésbé szerencsés választás a halszem

Alapvetően nincs főszabály arra, hogy milyen felszerelést kell magunkkal cipelni egy-egy épület lefényképezésére: ez függ magától az épülettől és a fotós mozgásterétől is. Személy szerint négy objektívet szoktam mindig magammal hordani a meglepetések elkerülése végett: egy 8mm-es halszemet, egy 10-20mm-es szuper-nagylátót, egy 28-75mm-es közepes zoomobjektívet és egy 70-200mm-es teleobjektívet. Utóbbit kifejezetten a Hervé-féle kategóriák közül a lényegtől eltérő célú részletfotók készítéséhez ajánlom, hiszen egy szép részlet néha sokkal többet elárul az épületről és az építész szándékáról, mint egy száraz totál felvétel, és bár a megrendelők általában a dokumentálásban a száraz felvételeket várják, még sosem történt olyan, hogy a beválogatott képek között ne lett volna egy-egy absztrakt is.

Itt szeretnék megemlékezni arról is, hogy a világ híresebb épületeinek nagy részét felismerjük fényképről, anélkül, hogy valaha is a saját szemünkkel fogadtuk volna be azokat. Egy jó eszközzel, megfelelően szerkesztett fotóról a néző azonnal fel fogja ismerni az épületet, még akkor is, ha nem egy homlokzati képet mutatunk, hanem egy jellemzőbb részletet.

Meglehet, hogy még sosem jártunk ott, de általában minden magyar ismeri ezt a kupolát

2. tévhit: elsőre mindent le lehet fényképezni

Ezt egyes helyeken kényelmességi-tényezőként is szokták emlegetni, bár matematikailag nagyon nehéz behelyettesíteni bármilyen fotózással kapcsolatos egyenletbe. A tévhit forrása alapvetően a fényes korong az égen: ha dokumentációs célra szeretnénk fotózni, előre meg kell határoznunk, hogy a fényképezés napján milyen időjárási viszonyok fognak uralkodni, a célobjektum milyen tájolású és a Nap mikor világítja meg azt optimálisan. Ha sokat portrézunk a szabadban, akkor tudjuk, hogy a legoptimálisabb fényviszonyok felhős időben adódnak, hiszen szórt fénynél nincsenek durva, bántó árnyékok. Ha a napsütést semmiképpen sem tudjuk elkerülni, akkor általánosan elfogadott fényképezési módszer, hogy a külső tér megörökítésénél a fotós háta mögött legyen a Nap. A belső térnél is problémát jelenthet a Nap állása, bár itt nincsenek szabályszerűségek: olykor nincs befolyásoló ereje, máskor pedig fénycsíkok, durva árnyékok, kiégett részek képében jelentkezik. A tévhitet jól példázza, hogy tavaly ősszel egy lakást harmadjára sikerült csak lefényképeznem, köszönhetően az időjárás gyors változásának.

Ha nincsenek megfelelő fényeink, magunknak kell vinnünk. Ennek a létező legegyszerűbb módja, ha beszerzünk három-négy olcsó, régi, teljesítményszabályzós rendszervakut, amelyet rádiós vagy optikai kioldóval sütünk el a plafon felé irányítva, vagy ernyőbe a hátunk mögül. (Sokan használnak softboxot, ám ezt azért nem tartom jó megoldásnak, mert a softbox egy igen koncentráltabb fényformáló, amíg egy fehér áteresztő ernyő szétszórja a vaku fényét.) Ritkán használom ezt a megoldást, mert sokszor a vakuk fénye okoz meglepő helyeken árnyékokat, amelyek kiretusálása hosszadalmas folyamatot jelenthet, de tény, hogy sokszor kényelmesebb a műfény: egyrészt sokkal szebb, egyenletesebb világítást tesz lehetővé, másrészt a fehér-egyensúllyal sem lesz problémánk. Elegendő műfénnyel és egy kicsit nagyobb érzékenységgel pedig azt is elkerülhetjük, hogy az ablakok kiégjenek. (De erről később lesz szó.)

3. tévhit: kézből exponálva is lehet jó épületfotót készíteni

Lehet, de a százalékos esélye elhanyagolható számjegyet fog képezni. Az épületfotózás szigorúan állványos műfaj: nem csak a tökéletes kompozícióra, hanem a tökéletes expozícióra való törekvésünk egyik mankója is. A jó állvány elsőre sokat ki fog venni a pénztárcánkból, de valószínűleg egy életen keresztül jelent majd biztos és terhelhető társat. Az ideális épületfotós állvány stabil, a lábai szegmentáltak és külön-külön állíthatóak (néhány olcsóbb állvány lábai a középoszlop alatt össze vannak kötve, amelyek csak egyszerre engedik a lábakat mozgatni), a lábak végei gumiborításúak (a legtöbb megbízó iszonyúan háklis arra, hogy a helység felülete érintetlen maradjon). Ma már szinte az összes állvány tartozéka egy, a középoszlop aljára helyezett (ideális esetben fém) kampó – ez nem az otthoni fogason való tárolást szolgálja, hanem extra stabilitást nyújt szeles vagy veszélyes helyeken (szakadék széle): én a fotós táskámat szoktam a kampóra akasztani, de van, aki extra nehezéket cipel magával. Általános jó tanács, hogy először hagyjuk a vállunkon az állványt, járjuk körbe a helyszínt és kézből komponálva próbáljuk meg kiválasztani az ideális helyet, ahová majd leszúrhatjuk az állványunkat.

Az állványunkhoz kell egy fejet is választani. A gömbfejnek e területen nem vesszük hasznát, sokkal inkább lesz jó barát egy három irányú mozgást lehetővé tevő panorámafej. (A félreértések elkerülése végett a panorámafej másik elnevezése “videó fej” és nem egyenlő a gömbpanorámázók által használt nodális ponton rögzíthető U-alakú fejekkel.) Ennek az a hatalmas előnye, hogy egy tengely mentén módosíthatjuk a kompozíciót anélkül, hogy a már beállított többi irányt ezzel befolyásolnánk. Érdemes olyan fejet választani, amelyen van vízmérték, mert bár ezt az állvány testére is előszeretettel felhelyezik, sok gyakorlati haszna nincs, ha maga a fej nincs vízszintben (ezt egy vakusínbe húzható, pár ezer forintért kapható vízszintezővel is kiválthatjuk, vagy beszerezhetünk olyan fényképezőgépet, amelynek van elektronikus vízszintezője, például ilyenek az új Pentaxok). Néhány állványba extraként iránytűt is építenek (például az Indurókba), amelyekkel pontosan kontrollálhatjuk a korábban meghatározott napmozgást. A jó panorámafej ismérve, hogy fémből van – az olcsó, műanyag fejek csatlakozásai gyorsan elfáradnak, elhajlanak vagy eltörnek, a nehezebb fényképezőgép egyszerűen előre- vagy hátra bólint velük. Még egy fém fejjel is előfordulhat, hogy nagy súly mellett problémás lehet pontosan beállítani a képkivágást – erre találták ki a hajszálpontos beállítást kínáló (és méregdrága) fogaskerekes fejeket.

Folytatása következik…

A következő részben szeretnék kicsit elmerülni a mélységekben: lesz szó a kompozícióról, a perspektíváról, a kiégő és bebukó részekről, a fehér-egyensúlyról, valamint az általam preferált hasznos kiegészítőkről. Remélem, hogy az első részt hasznosnak találtátok, igyekszem a következő fordulót több praktikus tanáccsal megtűzdelni.

(Fényképek: Csörge Szabolcs József. Minden jog fenntartva.)